EKÖZBEN LONDONBAN

Nincs még egy ilyen hosszú múltra visszatekintő híd a Temzén, mint a London Bridge. Bár a mai híd már a sokadik ezen a helyen, mégis az egyik legforgalmasabb, és neve összeforrott a fővároséval.

London Bridge is falling down,
Falling down, falling down.
London Bridge is falling down,
My fair lady.

Így kezdődik az egyik leghíresebb gyermekvers, ami London meghatározó hídjához kapcsolódik. és amit már több évszázada dúdolnak az angolszász világban. És bár a vers nem köthető egy adott eseményhez, az ikonikus híd valóban megélt néhány pusztulást Anglia viharos történelme során, hogy aztán főnix módjára újra és újra feltámadjon.

Maga a város születése se lett volna lehetséges, ha nincs a híd, itt volt ugyanis az első kapocs a Temze két partja között. Sokáig fahidak szolgálták ezt a funkciót, maguk a rómaiak építették az elsőket. Így megszülethetett Britannia provincia fővárosa, Camulodunum, azaz a mai Colchester. Amikor a hidat egy stabilabb építményre cserélték és őrséget is adtak hozzá, akkor emelkedett ki Londinium a mai Southwark helyén. Az első ezer évben aztán a híd sok változáson, újjépítésen esett át, a leghiresebb Nagy Alfrédhoz, később a normann I. (Hódító) Vilmoshoz kötődik, aki elfoglalta Angliát a hastingsi csata után. Ezek a hidak azonban meglehetősen kérészéletűek voltak. I. Vilmosét például tornádó söpörte el, míg utódának, II. Vilmosnak a hídja tűzvész áldozata lett. A sebezhetőség fő oka az volt, hogy ezek a hidak mind fából voltak.

Az első kőhíd a középkorban épült, Beckett Tamás halálát követően, mikor II. Henrik király elrendeli egy új híd építését, kápolnával a közepén. Ez a híd, aminek az építése szó szerint egy vagyonba került, 33 évvel később, János király uralkodása alatt lesz kész, 1209-ben. Később ezt a hidat nevezik Öreg hídnak, és meglepő, de kibír közel 600 évet, bár számos alkalommal kell felújítani. A 8 méter széles és 260 méter hosszú hídon nemcsak gyalogos és kocsiforgalom volt, de üzletek sora is kínálta a portékákat. Az 1500-as évekre mintegy 200 épület volt a hídon, többségük sokemeletes lakóház és bolt egyben. Ekkoriban nem volt ritka, hogy akár egy óráig is tartott az átkelés a tömeg és a szűk helyek miatt. Az egymás mellé szorosan épült házak tűzveszélyesek voltak, nem egyszer le is égtek. De például a Nagy Londoni Tűzvész idején pont egy ilyen korábbi tűz mentette meg Dél-Londont attól, hogy a hídon keresztül átterjedjenek a lángok, mivel foghíjas volt a házak sora a már leégett épületek miatt.

 A 18. század végére azonban világossá vált, hogy a híd már inkább akadályt képez a forgalmas Temzén, semmint hogy segítse a helyieket. Új hídra írtak ki pályázatot, amit végül John Rennie nyert el. Az új híd 1824 és 1831 között épült gránitból. Ez a híd, ami 15 méter széles és 283 méter hosszú volt, nagyon hamar népszerű lett és gyors forgalomnövekedést hozott. Óránként 8000 gyalogos és közel ezer szekér kelt át rajta. A nagy terhelés miatt süllyedni kezdett, nyolcévenként egy hüvelykkel. A 20. század derekára a süllyedés akkora volt, hogy már veszélyesnek bizonyult a híd, ezért a régi elbontásáról és egy új építéséről döntött a városi tanács. Ekkor támadt az ötlete az egyik tanácstagnak, hogy ne elbontsák a hidat (ami sokba kerül), hanem adják el, és bízzák az elvitelét a vevőre. Az őrült ötlet kedvező fogadtatásra talált, és lett is új gazdája Rennie hídjának. Egy amerikai mágnás, név szerint Robert McCullogh megvette és elszállíttatta Arizonába. A történet pikantériája, hogy a vevő azt hitte, hogy az impozáns Tower Bridge-t vette meg (ami pár száz méterre van a London Bridge-től), de aztán szembesült a tényekkel.

A ma is látható London Bridge 1967-1972 közt épült, II. Erzsébet szentelte fel. A betonhíd, ami semmit nem őriz már az Öreg híd zsúfoltságából és robosztusságából, letisztultságával és egyszerűségével lett kedvelt a londoniak között. Számos filmben jelenik meg minimalista alakja, főleg hogy az egyik végén ott áll London pénzügyi központja, a City.