A legrosszabb a 355 évvel ezelőtti nagy londoni pestis volt, amely tízezreket ölt meg a brit fővárosban, de előtte és utána is voltak pusztító járványok.

Boris Johnson miniszterelnök úgy jellemezte a mostani koronavírus-járványt, mint amely a legrosszabb egészségügyi krízis a jelenlegi generáció életében. Ám a Covid-19 nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó pandémia a brit fővárosban, amely története során számos gyilkos járványt élt már meg.

A legismertebbek és legpusztítóbb a pestisjárványok voltak, amelyek a középkorban és a reneszánsz idején többször is végigpusztították az európai városokat, köztük Londont. A történetírás három nagyobb pestisjárványról beszél. Az első még a 6-7. században pusztított és kiirtotta fél Európát, főleg a Mediterrán-tenger vidékén. Ez nem érintette Londont. Nem úgy a második, amely a 14. század közepén indult Kínából és eljutott a Selyemúton keresztül, ahol aztán pár évtized alatt 75-80 millió embert ölt meg, köszönhetően a rossz higiéniás körülményeknek. Ez a pestis azonban nem tűnt el, ottmaradt és hol nagyobb, hol kisebb mértékben, de többször is visszatért és ritkította a nagyvárosok lakosságát. Londonba először az 1360-as években érkezett és a lakosság 15-20%-val végzett, hogy aztán újra és újra lecsapjon a következő 300 évben, nem kímélve se időseket, se fiatalokat. Ennek a második nagy, több évszázadon át tartó járványnak a része volt az 1665-ös londoni pestis is, amely másfél év alatt a főváros akkori lakosságának negyedével, mintegy 100 ezer emberrel végzett. Ahogy ma is, akkor is ismerték és használták a karantént, bár ez nem mindig segített. A hatóságok a fertőzött házakat ugyan megjelölték és lezárták, de a lakosok gyakran megsértették a törvényi előírást és kimenekítették a bentrekedteket. Ez is hozzájárult a bubópestis-járvány gyors terjedéséhez, csakúgy mint a szeméttel teli utcák, az ott heverő döglött egerek, a patkányok és a bomló hulladék körül röpködő legyek. Az sem tett jót a járványnak, hogy szokatlanul enyhe volt a tél, hamar jött a tavaszi meleg. Akik megtehették, hamar elhagyták a várost. Daniel Defoe, aki gyerekként élte meg a pestist, később regényt írt erről az időszakról. Így számolt be a pánikról: "Igazában egyebet se lehetett ott látni, csak mindenféle holmival, asszonynéppel, cselédekkel, gyerekekkel stb. megrakott szekereket meg kordélyokat; a jobb módú személyek kocsiját lovasok kísérték, és valamennyien igyekeztek minél gyorsabban kijutni a városból." (ford. Vámosi Pál)

A szegények nem tudtak elmenekülni, a járvány pedig gyorsan terjedt és szedte az áldozatokat: voltak hónapok, mikor halmokban hevertek a hullák az utcákon és halottaskocsik jártak-keltek mindenfelé, a tetemeket tömegsírokba tették. A pestisdoktorok döntöttek arról, ki beteg és ki nem, noha soknak közülük nem volt orvosi képesítése. Mivel úgy gondolták, a betegség levegőben terjed, elrendelték, hogy nagy máglyákat rakjanak, hogy ezzel tisztítsák meg a levegőt. Olyan hit is volt, hogy a dohányzás megelőzi a bajt. A boltok bezártak, az utcák elnéptelenedtek, a kór mindent maga alá gyűrt, megállt az élet. A pestis gyötrő fájdalmakat okozott a betegeknek, akik a keléseik miatt jajgattak, egészen a halálukig. Így írt a szenvedésükről Defoe: "A különféle szervezetű emberekre más-más hatással volt, egyeseket azonnal ágynak döntött, heves láz, hányás, kibírhatatlan fej- és hátfájás vett erőt rajtuk, mígnem a beteg kínjában tombolt, őrjöngött, másoknak a nyakán, ágyékán vagy hónalján kelések és daganatok keletkeztek, amelyek - míg csak fel nem fakadtak - elviselhetetlen kínokat, gyötrelmet okoztak, megint másoknál a ragály, mint már említettem, csöndes lefolyású volt, a láz észrevétlen őrölte fel életüket, nem is igen érezték, hogy betegek, mígnem elbágyadtak, ájulásba estek, és fájdalom nélkül meghaltak." (uo.) A járvány és a pánik körülötte egészen 1566 februárjáig tartott. A harmadik nagy pestisjárvány a 19. században volt, és főleg Ázsiában szedte áldozatait, bár eljutott Európába, azon belül Nagy-Britanniába is.

A kolera sem kímélte a londoniakat. 1832-ben és 1849-ben mintegy 14 ezer embert ölt meg a járvány, de még 1854-ben is visszatért a Sohóban található Broad Streetre (ma: Broadwick Street) és környékére és hasmenéssel és hányással járó betegség elragadott végül több mint 600 embert. A kolerajárványokat a rossz csatornarendszer miatt a baktériummal fertőzött ivóvizek okozták, de segítette terjedésüket a rossz tisztálkodási és táplálkozási körülmények is (ebből a szempontból a Sohó volt az egyik legrosszabb része a fővárosnak). A betegség okát 1884-ben azonosította csak Robert Koch.

A 20. században is kijutott járvány a londoniaknak. A levegőben terjedő spanyolnátha 1918-ban becslések szerint 50 millió embert ölt meg világszerte. Bár semmi köze nem volt a spanyolokhoz, mivel a korabeli cenzúra miatt ott jelentek meg első ízben hírek a betegségről, ráragadt a név a járványra is. Az első világháború végét követően kitörő betegséget főleg a frontokról hazatérő katonák terjesztették el az országban, így a fővárosban is. A tipikus influenzás tünetekkel járó betegséget hívták háromnapos kórságnak is, de míg a mostani Covid-19 inkább az idősebb generációkból szedi az áldozatait, a spanyolnátha a fiatalokkal bánt kíméletlenül. A gyors lefolyású betegségre nem volt ellenszer, az orvosok tehetetlenül álltak az esetek előtt. A briteknél végül 228 ezer embert vitt el a betegség, amelynek mortalitási rátája 10% fölött volt, vagyis minden tizedik ember biztosan belehalt. Világszerte pedig több áldozatot követelt, mint az egész első világháború.