Az április 6-i választásokon az a magyar állampolgár, aki részt akar venni, a szavazás napját megelőző 15. napig kell, hogy jelezze szándékát a Nemzeti Választási Irodának. Ez konkrétan március 22-én jár le. Azt követően már csak azon a településen szavazhat, ahol korábban névjegyzékbe vették. Akinek pedig nincs magyarországi lakcíme és elfelejt a határidőig regisztrálni, az nem szavazhat a 2014-es országgyűlési választásokon. A regisztráció az NVI honlapján is megtehető, itt: www.nvi.hu
Az Egyesült Királyság területén szavazni kívánó magyar állampolgárok az alábbi helyen fogják leadni voksukat: Millibank Tower, 21-24 Millibank SW1P 4QP, London, UK.
A szavazás 6.00-tól 18.00-ig lesz.
Miközben áramlanak a a szigetországba a munkára ácsingozó európai, afrikai és ázsiai bevándorlók, aközben a brit fiataloknak nincs munkája. London a második legnagyobb olyan város, ahol a legmagasabb a 16 és 24 év közötti fiatal munkanélküliek aránya. Ők nemcsak a munkaerőpiacon nem tudnak elhelyezkedni, de az oktatási és képzési rendszerben sincsenek benne. Ennek oka az is, hogy míg az ideérkező bevándorlók szinte minden munkát elvállalnak, mivel a felkínált pénz - mégha alacsony is itteni mércével az órabér - magasabb megélhetési szintet kínál az anyaországbeli lehetőségekhez képest, addig az angol fiatalok nem szívesen vállalják az ilyen, főként fizikai erőfeszítést kívánó munkákat. Az érkezők többsége el is tudott többnyire helyezkedni, bár a munkaerőpiac telített lett az elmúlt években, és most már egyre nehezebb munkát találni.
Chertsey egy 16 ezer fős kisváros Londontól 30 km-re, délnyugati irányban,Surreyben. Valójában a főváros egyik elővárosa, közvetlen összeköttetéssel a Waterloo pályaudvarral. Érdekessége, hogy gyakorlatilag a Temzére épült. Napok óta lehetett arról hallani a hírekben, milyen védekezés folyik itt, és hogy hány embert kellett kitelepíteni. Persze nem ez volt az egyetlen ilyen hely, de a főváros közelsége miatt töbször került rivaldafénybe. Ide látogattunk el, hogy megnézzük, hogyan védekeznek árvíz ellen az angolok. 
Sejteni lehetett, hogy az út Chetsey-be nem lesz zökkenőmentes, és ez így is volt. A Waterloo pályaudvaron tömött sorokban várták az utazók a vonatokat, amelyek 40-50 perceket késtek, vagy épp meg sem érkeztek, törölték őket. Ennek oka a sok kidőlő fa, ami a pénteki vihar miatt nehezedett a sínekre és a villanyoszlopokra. Végül laza fél órás várakozás után kifutott az a vonat, amelyre szükségünk volt.
A város központja vagy szíve nem a városháza, hanem egy templom, aminek a kertjében, valamint a hozzá tartozó melléképületben lett felállítva a "főhadiszállás". Innen irányították a helyi megmondóemberek a mentési munkálatokat. Körülöttük vagy száz ember serénykedett, köztük egy komplett indiai segélyszervezet. Arra a kérdésre, hogy van-e kapcsolatuk a hadsereggel, amelyet bevetettek az árvíz ellen a falu határában, határozott nemmel feleltek. Ők maguk szervezkednek, a civilekkel együtt. De mit is jelentett ez a gyakorlatban?
Az egyik, hogy gyűjtötték az információkat. Kis csoportokba gyűjtötték azokat az önkénteseket, akikkel már nem akarták szaporítani a homokzsáktöltögető önkéntesek számát, és kiküldték őket a város különböző pontjaira, egy-egy zónába. Ott fel kellett deríteni, hogy melyik lakosnak van szüksége élelemre, homokzsákra vagy épp orvosi segítségre. A tájékozódás közben postai feladatot is el kellett látni, hiszen a városvezetés egy A4-es lapra összefoglalta az összes olyan telefonszámot és e-mail címet, ahol információkat és segítséget lehetett kapni. Ezért sokan hálásak voltak, főleg az egyedül élő idősek.
Ugyanakkor visszatérve a központba azt lehetett látni, hogy a vezetés nem rendelkezik tervvel arra nézve, hogy hogyan tovább. Közben szó szerint tonnaszám áramlott az élelmiszer, a ruhafélék és egyéb olyan kellékek, mint takaró vagy zseblámpa, ami baj esetén jól jöhet. Az önkéntesek viszont egymást tiporták, és néha tragikomikus volt látni, ahogy nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ezt lassan észlelték a vezetők is, akik kitalálták, hogy akkor a felmért igények ill. a város veszélyeztetett zónái alapján kirendelnek egy-egy kisebb egységet homokzsákból falakat építeni. 
A kitelepülés árvízi hangulatban zajlott. Dzsippekbe be, árkon-bokron át a helysznre, dzsippekből ki, nosza. A probléma a helyszínen is megjelent azonban: nem tudták, hogyan kell ezt csinálni, mindenki várta a megoldást, ill. cselekedett úgy, ahogy valaki a civilek közül kitalálta. Így esett, hogy nekiálltak kerteket védeni és homokzsákokkal eltorlaszolni, miközben már a kert egy részében állt a víz. Nehéz volt megérteniük, hogy attól még, hogy téglafal védi a kert részét, a víz bemegy (no nem a téglafalon át, de alulról, a földön keresztül). A kis buzgárok ugyanis hamar megjelentek és áttörtek minden akadályt. 
Mit csináltak eközben az érintetettek, akiknek a házát kellett védeni? Volt, aki megköszönte, volt, aki kávét ajánlott, és volt, aki semmit, sőt, olyan is akadt, aki dühösen zavarta el a segíteni szándékozókat. (Lehet, hogy neki volt igaza?) Az mindenesetre figyelemreméltó volt, hogy többeket nem zavart különösebben, hogy áll a kertben a víz, mi több, a kocsijuk alatt is tócsa van már. És amíg mi ott lépdeltünk a sárban, cipelve a homokzsákokat, addig nem egy házban lehetett látni, ahogy élik az életüket ugyanúgy, mint eddig, mintha mi se történne odakint. Talán csak az elvonuló katonai járművek (teherautók, helikopterek) zaja juthatott keresztül az ingerküszöbükön, ha ugyan keresztüljutott. 
Apropó katonák! Többször lehetett hallani, hogy azok nem törődnek az emberekkel, azok csak a transzformátorállomást, a vasutat, a hidat védik, meg kitelepítik a házakban bentrekedteket. De bezzeg a lakosok ajtói elé már nem tesznek homokzsákokat... Kérdezem én: mit adtak nekünk a rómaiak?
A gyógyszerek