A 43 éves Rémes Gyula 2018 decemberében halt meg a Westminsternél, tragikus körülmények között. A Guardian nemrég hosszú cikket szentelt sorsának és az ügy jelentőségének. Ezt foglaljuk most össze.

Tavaly karácsony előtt négy nappal meghalt egy magyar hajléktalan férfi, pár lépésre a brit törvényhozás épületétől, London egyik legforgalmasabb metróállomásánál. A hírről a blogunk is beszámolt.  Ő volt a második hajléktalan, aki ugyanabban az átjáróban halt meg az állomásnál egy éven belül, és egyike annak az összesen 726 hajléktalannak, akinek az utcán kellett meghalnia 2018 során az Egyesült Királyságban. Az esetre akkor több parlamenti képviselő is felfigyelt, az egyikük, David Lammy például ezt írta a Twitteren: "Valami rothad a Westminsterben, amikor parlamenti képviselők haldokló hajléktalanok mellett mennek el munkába menet." Rajta kívül több más képviselő is szóba hozta Gyulát és a hajléktalanok tragédiáját és mind sürgették a kormányzatot, hogy tegyen többet a kiszolgáltatott emberekért. Összesen 320 ezer hajléktalan volt az országban tavaly, 4%-kal több, mint az előző évben. A halálozási arány is megnőtt: öt év alatt mintegy 24%-kal. Az újságírók szerint Rémes Gyula (1975-2018) halála jelképe a rosszul működő ellátórendszernek és a hajléktalanokkal nem éppen kesztyűs kézzel bánó politikának is.

A lap felidézi Gyula utolsó időszakát. A férfi ekkor már több hónapja az utcán élt és vele együtt "lakott" a huszonéves Kasza Gábor is, akivel jó barátok lettek. A két férfi között azonban volt pár fontos különbség. Míg Kasza kilencéves korában érkezett anyjával az országba, angol iskolákba járt és kiválóan beszélt angolul, addig Rémes harmincas éveiben, 2006-ban jött először, és próbált szerencsét, de alig tudott angolul. Míg Gábornak volt barátnője, nem volt egyedül, Gyula teljesen magányos volt. És amíg Gábor tudott nemet mondani az alkoholra, Gyula szeretett inni. Mindkét férfi pécsi származású volt, ez is erősítette kapcsolatukat, valamint az a tény, hogy ugyanabban a szorult helyzetben voltak. Ezért úgy segítették egymást, ahogy tudták. Nemcsak anyagilag, de szóval is tartották egymásban a lelket. Gyula, aki miután évekig élt Angliában és konyhai kisegítőként dolgozott, pár évig más országokban próbált szerencsét, például Máltán. Visszatért egy időre Magyarországra is, ám végül nem tudott otthon boldogulni. Így tavaly ősszel újra Londonban kötött ki. Ahogy Gábor állította, elég egyszerű céljai voltak barátjának: jó állást, lakhatást és családot akart. Aztán végül egyik se jött össze neki.

Amikor Gyula újra Londonba került, nem kapott rögtön munkát, ahogy állami támogatást se. Mióta David Cameron kormánya megszigorította a juttatásokat az álláskeresőknek, és minimum 3 hónap ott tartózkodást kell felmutatnia a kérelmezőnek, hogy kaphasson pénzt (ami egyébként maximum hat hónapig jár), egyre több ember kerül utcára. Gyula is ebbe a lehetetlen helyzetbe került. Néha sikerült ugyan pár napra alkalmi állásokhoz jutnia, de ezeket különböző okokból elveszítette. Volt, ahol arra panaszkodtak, hogy alkoholszagú, máskor azt hiányolták, hogy nincs lakcíme. Gyulának nem volt célja az utcán maradni, mielőbb munkát akart. Ugyanakkor nehéz úgy munkát kapni, hogy nincs hol laknia az embernek.

Gábor ekkor már több éve élt hol az utcán, hol lakásban, attól függően, volt-e munkája. Gábor úgy jellemezte Gyulát, mint jóságos, önzetlen, humorérzékkel megáldott embert, aki ugyanakkor büszke is volt, ezért nem koldult sosem. Ételt főként azoktól a hajléktalanokat segítő jótékonysági szervezetektől kaptak, amelyek aktívak a fővárosban. Gábor nem volt rest koldulni, ha épp nem volt munkája, és néha heti £200-£300-ot is össze tudott szedni, főleg egy olyan helyen, mint a Westminster, ahol naponta többezer turista fordul meg. Barátja, Gyula nem érezte biztonságban magát az utcán, nemcsak megalázónak, de kiszolgáltatottnak is látta helyzetét. Éjjel nem tudott nyugodtan aludni, gyakran riasztották fel arra járó részegek. A különféle jótékonysági szervezetek által működtetett szállók pedig általában tele voltak. Ráadásul megvolt annak a veszélye, hogy kitoloncolhatják az országból. 2016-ban, a Brexit-referendum évében hoztak ugyanis egy olyan rendeletet, amely megtiltja az utcán tartózkodást életvitelszerűen (a rendelet szerint ez az EU-n belüli szabad mozgással való visszaélést jelenti), és ezért akit hajléktalanságon kapnak, könnyen visszaküldhetik oda, ahonnan jött. Ez meg is történt több esetben, és a jótékonysági szervezetek közül több asszisztált is a folyamathoz, ami miatt megromlott a bizalom a szervezetek és a hajléktalanok között.

Azon a bizonyos napon, 2018. december 20-án este hideg volt a Westminsternél. Gyula pár nappal korábban ismét kapott álláslehetőséget, már nem csak részmunkaidőset, karácsonykor pedig megkapta volna első fizetését, egy hét után. Így megvolt az esélye, hogy az újévben végre ne az utcán kelljen élnie. Pár nappal korábban ugyan kérte Gyula, hogy a téli hidegben ne kelljen az utcán maradnia, de a hajléktalanszervezetek, mivel nem volt még igazolhatóan rendszeres munkája és adózott jövedelme, elküldték. És bár a szükségszállókon azt állították neki, hogy nincs már szabad hely, de mint később kiderült, igenis volt. Gyula aznap este arról panaszkodott Gábornak, hogy az élet olykor túl kemény vele és ő így nem tudja folytatni a végtelenségig. Aztán inni kezdett azokkal a hajléktalanokkal, akik ott voltak velük együtt, a közelben. Gábor, aki nem ivott, felment a felszínre, ahol egy kávézó volt, de még 23 órakor lenézett, hogy jóéjt kívánjon. Mikor visszaért, látta, hogy barátja arca kékes színű, rosszul van, fuldoklik és a hasát fogja. Azt mondták neki, hogy egy másik hajléktalantól kapott egy cigit, attól lett hirtelen rosszul. Gábor tudta, hogy nagy a baj. Gyula nem szokott füves cigit szívni. Szerinte az idegentől kapott szál árthatott neki, biztos volt benne valamilyen anyag. Hívták a mentőket, akik még a helyszínen megpróbálták újraéleszteni Gyulát. Végül bevitték a kórházba, ám másnap jött a hír, hogy meghalt. Minden hajléktalan, aki ismerte Gyulát, sírt aznap. Egykori helyét kordonnal elkerítették és gyülekeztek a virágok az emlékére. Parlamenti képviselőktől is. A halottkém megállapította később, hogy Gyula szervezetében semmiféle kábítószer nem volt, csupán az alkoholszint volt magas a vérében. Halálát szívroham és akut alkoholmérgezés okozta.

Gábor nem sok később Birminghambe költözött és új életet kezdett a barátnőjével. Közben lett teljes munkaidős állása egy kávézóban, ahol tud már annyit keresni, hogy abból szobát tudjon bérelni párjával, így nem kell az utcán aludnia hajléktalanként. Továbbra sem hiszi, hogy Gyula halálát nem a füves cigi okozta. Szerinte aznap nem ivott sokat társa, és állította, hogy ott volt, amikor haldoklott és megpróbálták újraéleszteni. Gábor azóta se tudja, hogy végül hol temették el Gyulát.

Egy 38 éves hajléktalan nő, Sarah Anderson, aki erőszakos férje helyett választotta az utcát, miután egykori párja megszúrta egy konyhakéssel, nem múlik el nap, hogy ne emlékezne a magyar férfira. Ő kezeli azt a kis emlékhelyet is, amely ott van mind a mai napig. Egy ideig, amikor a politikusok arra jártak és pénzt akartak adni Gyula emlékére, inkább elzavarta őket friss virágot venni, hogy azt hozzanak. És hoztak. De az utóbbi időben már se virág, se jó szó. Nem foglalkoznak vele. Pedig csak annyit üzenne nekik, hogy segítsenek neki elmenni végre az utcáról, hogy ne ott kelljen leélnie az életét. Amikor arról kérdezik, változott-e érdemben valami Gyula halála óta, ezt feleli: "Már nem engedik, hogy az aluljáróban aludjunk, ahol régen aludhattunk. Lezárják éjszakára redőnyökkel."

A Guardianben megjelent eredeti cikket Simon Hattenston és Daniel Lavelle írta.